Ez a cím kissé nagyot mondónak tűnik, de valójában egy gondolatmenet a probléma megoldásának lehetséges útjáról. Már amit én magam lehetségesnek tartok.
Mindenekelőtt el kell ismerni, hogy sokféle hajléktalan van, és ez összefügg azokkal az eseményekkel, amik megtörténtek az illetővel. És a többféle hajléktalanon nem lehet egyféleképpen segíteni. Bár talán nem látszik etikusnak, véleményem szerint jogos előbb a könnyebb eseteket megoldani.
Az ideális hajléktalannak van munkahelye, vagy ha momentán nincs, akkor kész munkát vállalni (amennyiben az elvégzendő munkákat egészségileg el tudja végezni). Nem iszik, vagy legalábbis nem lesz részeg. Megfelelően tisztálkodik (ha van rá módja), nem hagyja el magát (ha nincs rendes ruhája, akkor elfogadja a felkínált ruhaneműt). A többi emberrel szemben udvarias, nemcsak nem verekszik, de nem is veszekszik (nézeteltérés esetén elfogadja a másik különvéleményét, és a konfliktusok kezelésében aláveti magát egy pártatlan érdekegyeztető testületnek vagy mediátornak). Tiszteli mások személyes és magántulajdonát.
Nem tudom, hogy az utcán élő emberek közül hány százalékra illenek ezek a jellemzők, de biztosan egy jelentős létszámról van szó. Rajtuk úgy lehetne segíteni, ha munkásszálló típusú hajléktalanszállókat létesítenénk (esetenként visszaállítva olyan épületeket, amelyek már működtek munkásszállóként).
A felvételkor alá kellene írni egy nyilatkozatot, amelyben mindenki vállalja, hogy ha a házirendet megsérti, akkor azonnal ki kell költöznie. Sajnos nem kerülhető el az egész létesítmény 100 százalékos bekamerázása, de ettől nem kellene félni, hiszen a dokumentációt csakis abban az esetben vennék elő, amikor vita van valakinek a negatív viselkedésével kapcsolatban, ilyenkor pedig ez a legegyszerűbb megoldás.
A hajléktalanszállón kell lennie egészségügyi személyzetnek, takarítóknak, konyhásoknak, valamint rendfenntartóknak is (természetesen az ő viselkedésüket is kamerázni kell). Az intézmény fenntartást az államnak, esetleg az illetékes önkormányzatnak kell biztosítania. Az előbbi a jobb, mert az önkormányzatok hajlamosak a másik kerületbe áttolni a problémát, és ez végső soron országos gond. Szakértői segítséggel el kell érni, hogy a szállón lévők minél előbb munkát és lakhatást kapjanak és ezáltal kikerüljenek ebből az ellátási formából.
Akik nem jogosultak a hajléktalan-ellátásnak erre a legmagasabb szintjére, azokat is el kell helyezni, de a mindenekelőtt ki kell szűrni a pszichiátriai gondozásra szoruló eseteket, és a betegeket a megfelelő intézetekbe irányítani.
Akik az utcára kerülésük óta már elvesztették a képességüket a társadalomba való beilleszkedésre, azokat is el kell helyezni, de ezt már csak „hajléktalan táborokban” tudom elképzelni. Az elnéptelenedett falvakban talán olcsón lehet szállást találni, illetve az ott lévő épületeket úgy átalakítani, hogy abban emberi körülmények között lehessen lakni. A városi hajléktalanok nagyrészt koldulásból vagy lopásból tartják fent magukat, a táborban lakók viszont normális fejadagokat kapnának, rendszeres lenne az orvosi felügyelet, valamit oktatási és tájékozódási lehetőségeket is kellene biztosítani a számukra. A hajléktalanokon nehéz úgy segíteni, hogy azokon a településeken maradjanak, ahol eddig is csak vegetáltak.
A hajléktalanszállón, táboron, illetve a kijelölt pszichiátriai intézményeken kívül betiltanám a hajléktalan tartózkodást. Ellentétben sok liberális közéleti személyiséggel én nem ismerem el a hajléktalansághoz való jogot, és ugyanígy a rendszeres jövedelem nélküli életmódot sem. Az élethez való joghoz szorosan hozzátartozik a lakhatáshoz való jog, és senki sem mondhatja azt, hogy örömmel vállalja a lakás és gondozás nélküli szabadságot. Ha a maga számára igen, akkor sem választhatja ezt a társadalom érdekei ellenére. A társadalomnak pedig az az érdeke, hogy a konfliktusok megoldódjanak, a segítségre szorulók segítséget kapjanak, és mindenki teljesítse a minimumot. A társadalom is, az egyén is. A társadalomból nem lehet kivonulni, legfeljebb egy alacsony szinten is kötődni lehet hozzá. Itt húzódik az egyén jogainak határa.
Ha sok pénzt nyernék a lottón, megpróbálnám megvalósítani a hajléktalanszállóra vonatkozó programot. Az egész kormányzat és az egész társadalom átformálására akkor sem lenne erőm. Mindenesetre a fenti gondolatmenetet ajánlom a társadalmi szervezetek és politikai pártok figyelmébe. A hajléktalanprobléma megoldása nem egyszerű, de lépéseket lehet tenni a jó irányban. És ha úgy tetszik, a hajléktalanok és a munkanélküliek eltartása az az ár, amit a kapitalista berendezkedésért fizetünk. Ha erre nincs pénz, akkor vissza kell térni a szocialista viszonyokhoz.
